A megnyerő novelláskötetének címével keltette fel a figyelmemet a Bihar megyei származású, de Zilahon élő irodalomtanár. Kíváncsi voltam, ki ő, és miért épp ezt a nevet adja a legelső könyvének. Ősszel, amikor a korlátozások is a kisebb rendezvényeknek kedveztek, két, számomra nagyon kedves barátommal eljutottunk a zilahi szabadtéri könyvbemutatójára, így a dedikált, alig 158 oldalas könyvecske eddig ott csücsült a polcomon, s arra várt, hogy végre nekiveselkedhessek.
A rövidebb-hosszabb írások között alig volt olyan, amelyik nem kavart fel érzelmileg. Olvasás közben kendőzetlenül tárult elém a valóság, az érzelmek megelevenedtek előttem. Magam előtt láttam a körtefát, a dinnyéket és a két, teljesen különböző nagyapát, a szorongó, középkorú édesanyát, aki teljesen befásult a férje mellett, és azt az édesanyát is, amelyik nemrégiben megszakította a terhességét. Átéreztem az elbeszélő kisfiú a bánatát, és hihetetlenül büszke voltam a felnőtt énjére, aki sikeresen túljutott a múltbéli sérelmein, és nem él ennek hatására mély depresszióban. Láttam a szomszéd idős nénit, és a fiatalasszonyt is, aki verte a gyerekét. Láttam az alkoholista férfit, akinek minden reménye abban volt, hogy legalább jó apja volt a gyerekének, aki szemrebbenés nélkül hazudta neki azt, hogy igen.
Rég olvastam ilyen erős, nyers novellákat, általában nehezen ragadnak meg a rövid írások, ezek viszont mégis kivételek. Talán a könnyed hangulatú könyvbemutató tette, talán a legtöbb novella főszereplőjeként bemutatott alkoholista apa, aki tönkretette a családját a viselkedésével, engem pedig felmérgesített ezzel. Mindenesetre abban egészen biztos vagyok, hogy Covaciu Norbert írásaival a későbbiekben is szeretnék találkozni.
Csemegéznivalónak itthagyom
„Kiléptem a teraszra, nyeltem egy nagyot, hátamat nekitámasztottam a hideg ajtónak, a szemeim kezdtek elhomályosulni. Miközben megtöröltem őket, arra gondoltam: lehet, hogy a Halál most surrant be a házba.”
„Az ember kifejleszti magában azokat a képességeket, amelyek szükségesek a túléléshez.”
Ennél az idézetnél valahogy a jelenlegi helyzetünk jutott eszembe. A bejegyzés írásakor kb 10 és fél hónapja tartózkodom otthon, az egyetemtől 80 km-re, itthonról hallgatom az óráimat, és élem az egyetemisták laza, gondmentes életét. Ja, hogy nem. Kegyetlen így, de tényleg, és nem azért, mert nincs minden nap buli, vagy hogy nem lóghatok olyan jóérzéssel, mint Kolozsváron, hanem úgy érzem, egész egyszerűen elvesztődik az egyetemistaságunk lényege. De kibírjuk. Ezt is.
„Öt nappal ezelőtt, még mielőtt beköszöntött volna ez a szörnyű idő, saját kezűleg ásta el a körtefa alá, pontosan oda, ahol apu lógott.”
Itt kirázott a hideg, és le kellett tennem a könyvecskét ahhoz, hogy erőt vegyek magamon. Kicsit sok volt, de a szókapcsolat legjobb értelmében. Annyira átjöttek ennél a novellánál az érzések, hogy beleremegtem a gondolatba, hogy... Utálom a horrorfilmeket, néhányat láttam csak, azokat is azért, mert bandásan néztük, és nem volt választási lehetőség. Mindegyik nézése közben telefonoztam, mert nem bírtam lélekkel, de voltak mozzanatok, amikor felkaptam a fejemet, és odapillantottam. Persze ilyenkor láttam meg azt, amit nem kéne. Ilyen jelenet ez is. Ha a novella címére pillantok, máris érzem a csontjaimban a félelmet, a fájdalmat.
A könyvet moly.hu-n itt érhetitek el.