Az utóbbi időben több olyan novelláskötetet is olvastam, amelyek egy bizonyos témát, jelenséget vagy egységet dolgoznak fel, ilyen például a Mi, Pasik, a Ti szemetekben vagy a Harcosok, Vértanúk, Boszorkányok, éppen ezért nem esett nehezemre ráhangolódni Váczi István - Kapitány voltam c. kötetére sem. Na, meg azért sem volt nehéz, mert nagyon imádom a bűnügyi sztorikat, és mivel többnyire az amerikai igazságszolgáltatásba nyerünk bepillantást a filmek, sorozatok által, érdekelt, hogyan is történnek Magyarországon a dolgok. Olvasás közben meglepően jól szórakoztam, a legtöbb esetben azért tettem le a kezemből a könyvet, hogy jól kinevethessem magam, vagy hogy épp gyorsan felolvassam a családnak.
A borítón megjelenő karikatúra hűen tükrözi a könyv hangulatát: a hatalmas vigyor birtokosa a szerző, egyik kezében a híres kígyót fogja, a tekintete pedig azt sugallja, hogy kicsit sem fog unatkozni az ember, ha a kezébe veszi ezt a kötetet.
A novellásköteteket mindig olyan nehezen kezdem el, idegtépőnek találom, amikor belemerülök egy adott történetbe, és pár bekezdés alatt a végéhez is érek. Ennél a könyvnél azért volt másként, mivel szinte mindenhol ugyanaz volt a főszereplő/elmesélő, ezért inkább azt az érzést keltette, mintha kiültem volna az illetőbe egy sörre/kávéra, hogy elmesélhesse, mi minden történt vele az utóbbi hónapokban. Könnyen felvettem a mesélő ritmusát, bepörögtem, mikor gyorsan történtek az események, és lelassultam, mikor a magyarázó rész következett. És ha már a magyarázó rész, akkor elmondhatom, mennyire örültem, amikor egy adott esemény előtt az író elmagyarázta a jogi helyzetet, vagy hogy normális esetben mi az eljárás, mert így teljesen tisztává vált, mit miért tettek úgy az emberek, ahogy tették.
Az első gondolatom az volt, hogy zavart, de így utólag belegondolva arra jutottam, mégis jó ötlet volt, hogy a hasonló alapszálú történetek (pl. amikben ikrek a főszereplők) nem egymás után következtek. Ha így lett volna, akkor, ha én nem is, de más olvasó biztos tovább lapozott volna azzal a gondolattal, hogy na, már megint ikrek, ezek is ikrek, azok is, így kimaradt volna az olvasásból egy fergeteges történet, ahol garantált a nevetés.
A jól megszokott rendőrviccek - meg az egyéb köztisztviselőkkel kapcsolatosak - akkor viccesek a leginkább, ha akkor lövik el őket, amikor az adott ember is a társaság része. Ebből a gondolatból kiindulva adtam kölcsön a könyvet egy ismerősömnek, aki jelenleg katonagimibe jár, és bár ezek a novellák nem a fronton játszódnak, mégis adnak egy olyan hangulatot az olvasónak, amitől úgy érzi, szívesen kipróbálná magát rendőrként. A könyv neki is tetszett, sőt, külön örült neki ő is, hogy ilyen könnyed hangvételben vannak átadva a különböző szituációk, mert ezáltal sokkal jobban át tudta élni őket.
Leginkább az tetszett ebben a könyvben, hogy nem kertelt. A 79 rövidebb-hosszabb írásban tényleg a valóságot kaptam, nem volt semmi túlmázolva, eltúlozva vagy épp megszépítve, úgy mesélte el az adott történetet, ahogy megtörtént, bakikkal, buktatókkal, rosszkor kimondott szavakkal együtt.
Összességében úgy gondolom, egy jól összerakott, humoros, könnyen emészthető történeteket olvastam, amiket bátran ajánlok azoknak, akik egy kicsit meg akarják ismerni a magyar rendőrök hétköznapjait. Ezekben a novellákban érződik, mennyire emberiek ezek a szereplők, hogy bár hibázhatnak, mégis úgy alakítják a mindennapjaikat, hogy a munkát helyezik előtérbe. És ezért jár a tisztelet, még ha sokszor nem is kapják meg.
